[writing] Coming Storm – REPOST

The last piece of writing as of yet from one of my old friends. I think it shows a couple of truths about all of us, even if we don’t admit our weaknesses…

My quest for love and clarity

Alone; always alone, I sit in my room, and stare at a wall.
An empty wall I was to fill with memories of a time now discarded, a metaphor for potential wasted and lost all throughout my life.
And as I reflect, time itself feels different
While the past tries to flee my presence as if I’m a plague victim, the future comes barrelling into the present like a train that doesn’t notice someone crossing its tracks.
What happened a week ago feels like a forgotten myth, while the whole of tomorrow is but five minutes away. I can barely remember what was, and I don’t know -don’t want to know- what will be. All there is that counts is the now, and I retreat inwards.

I soar on the burning wings of an angel through the mighty glass dome of my mind, filled with nothing but the cracks where…

View original post 197 more words


Irodalom – Egy pillanatra megálltam


Hazafelé, elég gyorsan. Nincs szél, langyos az idő. Remek nap a biciklinek. Ilyenkor nem gondolkodom, csak susog a szél a fülemben, testem alig mozog, de suhan mint a madár. Tényleg egy jó érzés úgy menni valahova, hogy csak az útra figyelsz. Az egyszerűségben rejlik a legnagyobb béke. Mit tennél, ha ez az egyszerűség, akarva-akaratlanul megbomlik?

Az utcasarkon, a sötétben, ott áll egy lány. A szép arcát megvilágítja a telefon, amelyet éppen néz. Alakja teljességében árva és nyugodt, éppen vár valakire vagy keres valamit. Az arcáról nem tudtam mást leolvasni, csak azt, hogy tetszik nekem.

Aztán egy pillanatra megálltam.

A lábaim tovább tekertek, de az elmém egy pillanatra fuccsot mondott és rátaposott a fékre. Az egyszerűség ekkor bomlott meg. Érzelmek, gondolatok, aggályok meg mindenféle. Minek ezek ide? Egyedül vagyok, hát azért. És amikor az ember egyedül van, vagy bajban van, akkor a szíve kikívánkozik vagy segítségét kiáltana, ha volna rá lehetőség vagy alkalom. Ő meg ott ált, ki tudja miért, ki tudja meddig. És ki tudja milyen magányos ő is.

Mi lenne ha? Hát én csak egy idegen vagyok, mit képzelek, hogy megállok és furamód megszólítom a setétedő éj közelében? Csak úgy megállok nagy futamodásom közepette hogy tűnődjek ezen a csodaszép lényen?

Hát mit veszek észre magamon? Egy ilyen alak írtózatos, visszataszító, tettei megindokolatlanok, alapozatlanok, titokzatos módon barátságot akar kicsikarni. Igen, ma már nem úgy néznek rám, mint okos és aranyos fiú… hanem megvetnek és megkérdőjeleznek a törődésemért. Persze ez azért van, mert manapság már senki sem vár csodát vad idegenektől. Miért is?

Én is várhatnám, hogy egy hasonló csoda megtörténjen. Mégis keresek egymagam. Találok, de mindig rosszfélét. Jönnek a tanácsok sebtében, hogy ne rágódj az érzelmeken. Nem kell most ez ide. Van egy kötelességed, azt be kell tartani. Nemesebb leszel attól, ha a régi, sóvárgó módjaiddal felhagysz és az érzelmeidet oldalra rakod. Pedig kimutatnám az érzelmeimet… a fájdalmamat és a magányomat.

Senki se kíváncsi rá.

Ezért van az, hogy az egyszerűségben rejlik a legnagyobb béke… és a megnyugvás.

Literature – Not involved in Makering?

Dedicated to OSC and his amazing story about the sevent sunn…

Well… why am I not in Furrowspring county yet? In the famed City of Makers? Lead by–

Oh, dangit. It’s no big deal. All this talk about Maker and Unmaker. The preachers have something similar about that going on about the Lord and Satan… and all that. Truth be told, Gavin Fisher knew a lot about the whole story with that kid. And the other kid. And the lawyer.

And the torch.

Mayhap the only person who knew more than him would be Taleswapper, that old coot. Gavin – no, Mister Fisher – tried recalling if the old wanderer ever really sat a foot on his property, him being protective of his precious pond and all. Nobody ever comes around these parts, since evrybody goes to the Great Lakes for bigger game. Most times, they come back empty handed, half astarved for the next day. But this pond here, given by him… well now, this place is darn special. It’s special not just because Mister Fisher had a keen eye for good fish and had the patience of a cow with its belly full, lying in the grass, silent as you please, no, not just that. The pond was the sign of everything that he stood for right now.

A boundary between the two.

Gavin had a solid confirmation of the Maker and the Unmaker. Whereas one is evrywhere, the other ain’t nowhere. Whereas the latter liked to use people, wear people out, make ’em all wet, the former did its best to fight all that wear and tear by using evrything else that isn’t water. Sitting underneath a grand willow tree, Mister Fisher wistfully gazed at the reflection of the pond. Only for him is it clear as day, no murk or spew blocking the rays of sun. Only for him is this place the only world in balance.

As far as he knew, at least. Mister Fisher was all well in the world of knowing, but sometimes he reckoned it’s better to not know it all. Children tease the smarter ones by calling them know-it-alls. Hurtful words, true, but sometimes blatant honesty is the biggest man of justice. And on it went in Gavin’s head, plagued by thoughts and ideas of making, followed by regrets whispered by the Unmaker.

Sure, he heard it. The water tried to use him many an hour. Trying to tempt him with religion or love here, or outright forcing him into the water there. Deep inside, evryone is just plain afraid of the Unmaker. That’s why it’s sometimes better to just lay down your doodlebug, let it rest, and make sure the Unmaker loses interest in you. With all the Makering going on in… that place… one would think the Unmaker has bigger fish to fry. Gavin chuckled slightly at his own pun regarding his profession, which was fishing. He figured it was also worth giving a laugh about this eternal struggle between the two biggest kids in the known universe.

One kid builds up, the other kid tears down. It’s a silly game. Me, I prefer not playing this game at all.

I prefer balance.

This being such a big word for Gavin Fisher, him being half a country bumpkin, half a Crown Colonies citizen, it just made his know-it-all-ism more obvious. I’m the one guy sitting at the sideline, he thought. I just sit there and watch as the two big kids bully each other to death. Just sitting there impassively, all patientlike. All haughty and judging, but still modest enough to just leave my thoughts to myself.

He began wondering if he was actually happy here, having hidden his knack for so long whilst also nabbing many a useful hint from the people at Vigor Church. Why, he was so eager to understand the gist of Makering that he began to practice it himself, alone. The well-tended fields, the beautiful hut and the clean pond is all the evidence the world will need for my Makering. Because they all stand the test of time. Because they are all a part of me. And the Maker is the one who is part of what he makes.

That fact won’t change, and that’s why the Unmaker will pester him until the end of time as well. Can’t be actually happy if the darn water is out to kill me. Can’t be actually happy when the fields overflow from rainwater, all useless or if the cracks in the house fill up with water and make the wood rot or if the birds aren’t singing when they usually do. Wait, why is this last one so important to me? Birds are humble little creatures, just chirping or singing or warbling about this and that, indifferent to people who watch them from the right distance. Still, every now and again, the Unmaker would tear that tiny sound of life from this place and make it even lonelier. Gavin assumed that it’s also some kind of balance, since it can’t be good all the time, else it would get too dull, too joyous or too relaxing. Just like the birds that he liked, Mister Fisher was ready to leap into or out of danger, depending on how he felt like. Evry now and and again, he would seek trouble to keep him from growing too comfortable, but then again, he would always fight the Unmaker back to its little hidey hole.

I can’t just sit here, he mused while rocking himself side to side on the tree. I’m not like God, whose creations do evry single thing for Him. Man has to work all the time, because only God is truly untouched by the Unmaker. Having thought about it like that, he sometimes wondered if God and the Unmaker are the same thing. Yet evry time he would follow that train of thought, it dead ended right before the final revelation. As if it was best for everyone if Mister Fisher remained blissfully unaware.

Bet if I were like that torch girl in Crystal City, I would be so unbalanced… so chaotic… so wicked.

Ain’t got no place in that City of Makers for likes of me. Not a Maker by trade. Just a… something. Something useful, I hope.

Irodalom – Ikuldronthol

…avagy válasz a Tündérdalra…

– M… mikor jönnek? – idős férfi hangja, talán még a thán kora előtt lehet. Vaiklel morgolódva hever a ponyván, a barakk visszhangzó folyosói között. A fáklyákat már kioltották, de mégis látszódik kintről a tükröző hold fénye. – Hallod? Vaik? Merre vannak a hobok?

Persze, hogy Uriszt a soros éber az esti őrsön. Ő, aki mindig is utálta a hobgoblinokat. Kifejezetten ki nem állta őket. Mily borzalom, hogy még a frissen érlelt mályvapálinka se tompítja a félelmeit. És mily borzalom, hogy Vaiklelnek, százharmincöt évével együtt, el kell viselni ezt a rakoncátlan regrutát…

– Köszönöm, Uriszt! – hamisan grimaszolt a ponyván heverve, amolyan groteszk arccal. Nem volt mit tenni, ezért Vaik nem is mondott semmi mást. Majd a fiatal, konok és buta hősnövendék rájön, hogy a veszély csak akkor jön, amikor a félelem azt a szívedbe kecsegteti. Nekem viszont nem kell ma este félelem, gondolta Vaik.

– H-hogy érted…? Köszönöd? Nem hagyhatjuk hogy be— Egy hangos csitító suhogás törte meg a katona jajveszékelését. Úgy tűnt, hogy másokat is hidegen hagyott az akadékoskodása.

Odakint pedig már kezd hideg lenni, a mély tél első napjai. Noha mindig havazik idefent, a tél sokkal zordabb tud lenni. Sokaknak megfordult a fejében, hogy Urisztot kitessékeljék az erőd előtt heverő, kopár tisztásra, hadd őrködjön ott egymaga. Védtelenül, a saját félelmeire hagyva. Ez a kirekesztés módszere, amit a thánok olyan leleményesen kiterveltek évekkel ezelőtt. A hadtest a saját kezükben van hogy efféle nyámnyila, kelletlen törpék ne okozzanak semmi felakadást a Hatalmas Kovácsház működésében. A mindenit már, ki akarna egy olyan hegyi erődöt alapítani, aminek ilyen otromba neve van? És miért pont Ikuldronthol az a hegy, ahova be kellett törni? Az éhes csákányaink nem találtak itt ércet, csak csinos köveket. A szónok is nyíltan kimondta, hogy értéktelen volt az eddigi három hónapos munkája az ásócéhnek. Mindenkinek megvan a búja ebben a barlanghonban. De ez a mostani ásatás a hegy mélyében más lesz. Bár jutalmazó, mégsem neki szól, nem az ő hivatása az ércek keresése. Ez most a bányászoké.

A miénk pedig a balga újoncok elviselése. Éppen ezért talán csak jobb ötlet lett volna a bányászat. A csákány és az ásó nem ugyanolyanok, mint a fejsze és a csatabárd, de a kövek durranó zenéje mégiscsak a törpe belső ritmusa… vagy legalább közelít hozzá. Akármennyire próbált Vaik elsüppedni a dicsőség lengő gondolatai között, Uriszt nem hagyta békén. Odament hozzá, hogy felrázza hamis álmából, ügyelve arra, hogy másokat ne zavarjon. Vaik mozdulatlan maradt, mire az ifjú legény újra próbálkozni akart. Erre bőszülten felpattant és parázsló szemekkel mérte fel Uriszt pocsék küllemét és viselkedését. Elég volt az arcáról olvasni, és Uriszt azonnal felfogta a kötelességét.

– Esti örs! – kiált valaki a folyosó másik végéről, a szobán kívülről. Az ismerős férfi hangra Uriszt szíve azonnal nagyot dobban, míg mereven elfordítja tekintetét a hang forrásától. A fele katonaság felverődött a tábornok hangjára, de csak egy pár percnyi morajlás volt az egész, mire Uriszt és Vaiklel szótlanul kimentek a barakk innenső oldalán található, félig nyitott, rozsdás ajtajú kijáratán. Ezen ajtó másik oldalán csak hó és szél fogadta őket, harsány förgetegben. Mindketten magukra vették a vastag, gyapjúval bélelt páncélzatot és a kilátótorony felé vették az útjukat. Az éjszaka egy bizonyos pontján fel kellett menni a tisztást figyelő erődítmény tetejére, hogy elűzzék a vadállatokat. Mindig rendelkezésre álltak tüzes égi bombák, amelyek a helyi őzeket, nyulakat és farkasokat egyaránt elijesztették. A törpék teljesen tisztában voltak azzal, hogy az otthonukat nem csak vadállatok fenyegették és hogy ezeket a veszélyeket leginkább tűzzel és félelemmel lehet távol tartani.

Vaik szoros kapcsolatban volt egy hasonló félelemmel. Nem, ő maga nem félt, de alaposan ismeri mostanra a nyúlszívű semmirekellőket, mint Uriszt. Emellett a kint ócsárló, szintén félénk állatok ijedelmeit is átérezte. Míg az elsőnek szánalmat, az utóbbinak csak őszinte sajnálatot tudott szentelni, hiszen harmincéves kora óta a természet őszinte híve volt. A törpe királynak régebben ő volt a szóvivője a szirti elfekhez, valamint erdei elfek között is élt sokat. A gyenge, védtelen erdőlakóknak mindig sok figyelmet szentelt és őszinte szeretetet nyújtott, akármilyen vén és kegyetlen is tud lenni honfitársaival. A törpék iránti szánalom számára, igazándiból, kölcsönös. Széles körben nem fogadják el a nézeteit, ezért is lett mostanra csupán vén katona. A királyi udvarból való száműzetésről ne is beszéljünk.

– Uriszt! – az idősebb harcos újra éberséget csikar ki az újoncból amint felértek az erődítmény elkeretezett tornyához. – Tudod mi a teendő, ugye?

– Készen állok! – ez után megkapja az idősebbiktől a barnásfekete, robbanékony tölteteket. Óvatosan, kimérve belerakosgatja a mázsás töltényeket egy üstszerű, felfele néző, széles csőbe. Egyetlen állat vagy kém se látszódik kint a kőfalak mögül, de nem is lesznek itt már sokáig, és Vaik pedig éppen ezért kissé megkönnyebbül… csak essenek túl rajta.

A Királynak meg kell tenni azt a kötelességet, amely a törpék kasztjait legjobban szolgálja.

Vaik két kezét ökölbe szorítva, hatalmas lendülettel nekivágódik egy szögletes, tömör vas téglatestnek, amely az ütés hatására lassan lenyomódik. A súlyos gomb kattogások sorozatát váltja ki az erőd gépezeteiben, amely előbb halk, majd veszedelmesen hangos sercegéssel jár együtt. A két éjjeli felvigyázó pár lépéssel hátrébb áll és mindketten tekintetüket a korom fekete, felhős ég felé szegezik. Az ágyú szájából közben vörösessárga fénynyalábok szökdécselnek, amelyek a masinában rejlő káros erőket biztatják. Pár pillanattal később pedig fel is ugrik a parázsló fémtömeg a csőből. Egy szempillantás alatt már a felhők között táncolt a mesterséges tűzgolyó, amelyek látszólag nem örültek az izzó halál társaságának; nem kellett három másodperc és a tűzgolyó szikrák és füst kavalkádjában szétrobbant. Az erődítmény tornyát, valamint a hegy melletti kisebb erdők csendjét pedig sokkhullámmal törte meg, szabályosan felborzolva a heveredő hókupacokat. A fából épített erődítmény részben meg is rengett, de a törpe mérnökök magabiztosan állították, minden évszakban, hogy ez nem strukturális hiba.

Mire a hang bőszen és mély hangnemben visszaköszönt a völgy sarkából, pánikszerűen reagálva a törpék tettére, addigra egy másik fajta hang is felmorajlott a hegyoldalról. A hótömbök újra mozgásnak indultak. Hamarosan egy egész áradat lesz belőle, elmélkedett Vaik. Bármi hobgoblin is legyen odakint, nem él túl egy lavinát. A merengése közepette el is komorodott kissé, amikor visszaemlékezett arra, hányszor is látott hóba temetett vagy hó által szétcincált állatot. Gyorsan el is vetette a zord gondolatokat és szótlanul megfordult a barakk ajtaja fele, lehuppanva a csupán méteres torony oldaláról. Aznap este nem volt kedve többet Uriszttal fecsegni és az arca mindvégig érzelemmentes maradt…

Az este eltelte után a közös reggeli asztalnál a klán összes lakója találkozik, munka alól ideiglenesen mentesítve. Marcell, az embernevű királyi alattvaló mégis kimagasló személynek számít, főleg tettei miatt. A kapcsolatok ápolása és a vidékek vándorlása során a lelke megedződött, erős vonásai és göcsörtös mosolya arcának komolyságát és tekintélyét növelik. Tháni követként dolgozik – régen Vaik is ez volt – azaz idegenekből farag csatlósokat és megbízottakat a nemeseknek, és barátokat a többi törpének. Barna haját és szakállkoronáját a többi hegyi előkelőhöz hasonlóan hosszúra nőve, összefonva hordja, ruházata pedig minden alkalomkor pókselyemöltözékből áll, amit munkán kívül ki tudja mire cseréli át. Nem egy nyitott alak, hivatása és hírneve ellenére, ahogy ő mondja: “A többi nyámnyila mindig annyira befűt az odafele úton, hogy csak saját magamra figyelve tudom elviselni!”

Itt persze a sokat ivó törpék nyitottságára gondol. Sokakkal ellentétben, ő vízen él és nem malátán. Milyen törpe előkelő az ilyen? Mégiscsak megfosztja magát a legfőbb dolgoktól, ami egy törpét törpévé tesz? De a negatív gondolkodása ellenére igen melegszívű, főleg a pártjával. Szemeiben, melyek korom feketék, ritkán látni gyűlöletet, és csak akkor is csak részben.

Ez még nem adott okot arra hogy beszédet mondjon a közös reggeli során. Mégis megtette, pont ma, amikor Vaiknak elege volt mindenféle beszédből. A beszédje a mai napon is, mint bármikor máskor, felszínes és falsul viccelődő volt, de a többiek kényelmesen hallgatták a reggeli sör és száraz hús mellett. Vaik aztán félretette az előítéleteit, amelyek mindig megjelennek a kilencvenvalahány éves elnökkel szemben – mégis ő felügyeli az erőd és az egész társaság közügyeit. Nem hajlamos tiszteletet követelni másoktól, nem egy átlagos törpe ez a fazon. De attól még nem muszáj kedvelnem, így Vaiklel.

Ez azt jelenti, hogy holnap itt hagyom őket…?

Vaik már régóta feszegette a vándorút lehetőségét. Minden felszerelése, tapasztalata megvan hozzá, hogy kibocsátkozzon a vadonba és megkockáztassa a kinti életet, még ha háborús idők járnak a klánok között. Marcell lenne a legelső és a legfontosabb személy, aki el tudná számára intézni a szabadságot. A furcsa csak az, hogy Vaik és Marcell sosem váltottak szót egymás között. Marcell most is nemes, Vaiklel pedig csak volt… évekkel ezelőtt. A nemeseket éves rendszerességgel is cserélhetik, és a klánok főnökei és thánjai mondják meg, hogy ki alkalmas a vezetésre és ki nem. Vaik egyértelműen nem volt alkalmas (egyesek szerint) és ez az emberimádó, vízivó töpörtyű sem tűnik annak. Távoli elképzelés, de netán Marcellt is érdekelné egy kirándulás.

– Testvérem! – liheg az idősebbik, amint az összejövetel után, lakottan felkeresi, rohanva utána. Ez a megnevezés persze státuszból ered. – Holnaptól már úgysem kell… – motyog a lényeggel elébe Vaik. Sose volt igazán a szavak embere.

De aztán mégis dűlőre jutnak.

Ahogy végighaladnak a kovácsműhely izzó folyosóin, jövőbeli terveket szőve, a szemük rászegeződik egy vagonnyi nyers titán ércre, amely ötvözésre készül. Ez az érc majd az alapja lesz sokkal erősebb fémeknek, amelyeket senki nem tud utánagyártani vagy hamisítani erőben és értékben. Mindkettőjüket becsülettel és boldogsággal tölti fel a mélyből származó jutalom látványa. A fajtársaiknak sokat kellett küzdeniük a kifejtésben és a lelőhelyhez való odajutásban is, hisz rengeteg szörnyeteg lappang a barlangokban odalent. Az erődön kívülre vágyakozó összeesküvők segélykérően néznek az ezüstös trófeára, próbálnak erőt meríteni belőle.

– Bárcsak ne lenne miatta ennyi harc. – gondolkodik hangosan a királyi megbízott. A katona is részben átérzi a búját, hiszen ő is ezt védi, és nem a többi törpét.

Miután sikerült meggyőzni a helyi karavánt, hogy van még hely kettőnek, a nap maradéka nem volt oly eseménydús. A két új ismerős közötti kötelék nem volt olyan szolid még, hisz csak az érdek volt közös, az érzelem hiányzott. De nem lehet sokat várni a termelés és az alkohol pöttömnyi népétől. Alig bírnak rendet tenni egymás között. Sokan sírnak, hangosan reménykednek, hogy népük túlélje ezt a veszedelmes időszakot. Nagyon ritka az olyan uralkodási időszak, ahol mindenki a közös jót követi, és még olyankor is vannak tiltakozók.

A kérdés már csak az, hogy Vaik és társa mennyire tesznek keresztbe a törvénynek a kis kalandjukkal… neki csak a szabadság kell, de Marcellből meglátszik, hogy többre is hajlandó megbízatni a testőrét. Igen, most már az lett belőlem, sóhajtott Vaiklel. Egy testőr. A könyvelők még biztosan őrzik az Ő nemesi mivoltát is, az idegen népek között még az Ő képviselői személye áll tiszteletben.

Milyen más is a klán és az egyén világa… Vaiklel szamárháton ülve csak a saját világát látja kibontakozni. Ettől az úttól más lesz, talán a többi törpének is talál tiszteletet… valahol. Változik majd vajon a hozzáállása? Jelenleg nem tud magáról semmit, csak azt, hogy a nemesi élet jobb volt. A legnagyobb hibája az lehetett, hogy az alkalmat nem használta ki. Vaikot nem érdekli a klán. De akkor mi érdekli őt?

Nincs az az atyai szó, az a “testvéri” ölelés, ami most megvigasztalhatná, csak a remény, hogy a jóindulat a vadonban visszatér hozzá.

WIP – átformálás folyamatban

**english version below**


Először is, BUÉK, így utólag azoknak, akiknek még nem kívántam. :)
A blogom egy kis átalakításon fog keresztül menni a mai napon. Innentől nem sok személyes irat fog megjelenni, mélyebb, több oldalas lelki szemétkupacokra ne számítsatok. Irodalom viszont fog bőven akadni.

Köszönöm a türelmet mindenkinek!


Hey there!

Wishing all the readers a happy new year, especially to those that haven’t gotten it from me yet. :)
The blog will be undergoing sufficient changes today. From this point, there won’t be many personal entries and long piles of sad personal laundry anymore. But there will be plenty of literature on here!

Thanks, everyone, for your patience!

Tiny Post, EN., dec. 1.

In one of my previous blog pages, I mentioned I was single. And for how long, I also asked.

Well… I will remain single for a very very VERY long time. I am unworthy of love. It’s not broken, but I very well could have broken something else.

I have seen blind. I don’t have words for it, but I have a city… a city that I must live in later on. It’s bound to happen.

Irodalom – Vándorolni Valamerre

Messzi időn volt egy vándor, akinek léptei nyomát követte a föld, jövettét susogta a szél és a Nap koronázta meg akármikor megjelent másoknak. Sokak szerint mende-monda, ám jelentős és erős ember, aki csak a bakancs terhét hordja magán. Mindenhol, ahol megáll, odaadja a Nap melegét, a szél-szőtte gondolatait és a földben hagyott nyomdokait. A vidék egyke paraszt emberei mindig nyitott karokkal fogadták őt, kerge és józan egyaránt. Olyan volt, mint egy kedves vendég, vagy akár egy szomszéd, akire jószívvel gondoltak bármi is történjen.

Nem lófrálóként jeleníti meg magát, hanem rögvest segítő kéz a száraz tanyán a növényekkel és jószágokkal. Sose röstelli, ha dolgozni kell. Ez az a kőbe vesétt tény, amit tetteivel egyértelművé tesz. Ez az a szellengő megkönnyebbülés, amit kínál másoknak. Ez az a forrón kovácsolt bizalom, ami megmarad hosszú hetekre. És ha a hátrahagyott tűz, szellő és kő mind elillannak, a vándor egyszercsak újra megjelenik, hol lusta időszakon, hol sürgős munka közben. Mindig a legjobb napon volt ott. Minél többet látták a parasztfiak, annál lelkesebbek lettek a munkára, a beszédességre és a testvériségre.
De egy valami mindig is különös volt. Ez a hontalan jószág sose volt a mátkák figyelmében. A föld, a szél és a Nap mind hagytak nyomot a leányokban, de egy valami sose jutott senkinek eszébe: miért nem hagy ez az embör *maradandó* nyomot? Jön és megy, mint a kellő évszak. Mindig ami kell: burjánzó tavasz, hétágú nyár vagy bőbeszédű ősz. Télen, pont a legridegebb és a legzordabb évszakban, nyomát se lehetett lelni. A kósza gondolatok mind ilyenkor a szenvedő vándorra találtak, kinek biztos nem volt tető a feje felett, se friss kemence a hideg mellett. Mégis, akármennyire is jóembernek tűnt… senki se akarta saját tetőjét vagy kemencéjét megosztani véle.
Hisz a vándor nem tartott rá igényt. Maga döntése, elhatározottsága volt, hogy a tettek mélyebb nyomot hagynak, mint a jelenlét.
Évek során, a vándor jelenléte egyre fakóbb lett. A régi ismerősök hirtelen idegennek vették, amíg újra meg nem kedvelték. A vándor mindig jó benyomást hagyott, hiszen a nyom a földben, a mondat a levegőben és a lelkesedés a napsütésben mindig vele jártak. Sose volt egy szál lélek, aki gonosz szándékkal gondolt volna rá, vagy akár tűnődött volna azon, hogy miért nem talál hont. Minek vándorol?
Sőt, merre?
Teltek a tizedek, és a vándor tettei sorban másévé váltak. Azok, akikek meglátogatott, felvették magukra a kő keménységét, a szellő leleményességét és a tűz nagylelkűségét. A lustaság, gyűlölet, visszafogottság, mohóság és akaratlanság mind elköltöztek másmerre. Azok a bestiák már hasonló utat járnak, mint a vándor.
A földvidék járójára tucatnyi évek után senki se emlékezett tisztán. Ismeretlen ismerőssé vált, aki mindig is családtag volt, és sose volt az. Aki mindig is segítő kéz volt, és sose nyújtózott ki. Minden emlék a szívbe költözött és nemesítette a lelket. Az ész csupán eldobta azokat az emlékeket, amik elfakultak.
A kő kopása, a szél hordereje és a Nap perzselése nem mindig kedves erők a világon. A vándor tudta, hogy a zöldellő hatalom körülötte nemcsak ad oda, hanem vesz el. Ugyanezzel a hatalommal élve, a vándor ezért elkoptatta, elhordatta, felperzselte magát, hogy a fattyú ember eszébe se jusson az, hogy a vándor valaha is elvett bármit. Való és igaz, a vándor mindig csak dolgozott testvéri mosollyal az arcán, és nem akadékoskodott sose. Ha ilyen példát ad magáról, nyílván a fattyú is derék ember lesz. Addig amíg el nem kezd gondolkozni. Mégpedig olyanokról gondolkozni, amelyek messze nem hagynak olyan nyomot. Minek jött ide a vándor? Leskelődik utánam? Csak valaki más javára játszik és aztán elfecsérli a bizalmat? Van-e ő néki értelmes esze ennyi vándorlás után? Vagy talán megkergült mélyen belül?
Miért nem hagy akkor a vándor maradandó nyomot? Hát, a paraszt ember a nyomok kémlelése után holmi vadállatnak is nézhetné! Néhányan eszelnek-e még agyon, hogy a vándor félelemből indult el-é világgá? Kirekesztettségbül? Keresi a valódi honját? Vagy direkt a cél nélkül bolyong, mint holmi délibáb, és a józan parasztot arra sarkallja, hogy dolgozzon szorgalmasan és dolgozzon jóért?
A délibábot, és ezzel együtt a vándort Te megérteni próbálnád, vagy csodálni akarnád? Talán ez is egy egyszerű döntés, amint azt a vándor mindig megmutatja. Nem érdemes lehervadni azon, hogy jó vagy rossz a döntés menetele, ha a kellő tett megvan. Addig amíg a vándor járja a földet, a magyar ember egyre csak nemesebb. Ez a szóbeszéd egyesek szerint a ‘paraszt útja az igazi nemes felé’, így lett a bátor magyar tényleg a föld keze, a szél szája és a tűz szíve.
És ki tudja, talán majd a nemesek között ott lész a vándor mátkája, akinek egyszer eszébe jut az az egy *maradandó* nyomos dolog!